Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 A kis hableány

Már megint összecsapnak a hullámok

A nevem Arielle, és állandóan bajba keveredek a kíváncsiságom miatt. Sebastian, a rák folyton az ollóját rázva kiabál, hogy „Arielle, aki kíváncsi, hamar megöregszik”! De köztudott, hogy a sellők lassan öregszenek, így nem aggódom túlzottan.
Bárcsak édesapám, Triton király megértene engem! Minden egyes alkalommal, amikor eltűnök egy kis felfedezőtúra miatt, olyan harapós lesz a kedve, mint egy cápának. És ha rájön, hogy „odafenn” jártam az óceán felszínén, úgy üvölt velem mint egy oroszlánfóka.
- Tarsd távol magad azoktól a barbár halzabálóktól! – fakad ki ilyenkor, hevesen hadonászva háromágú varázsszigonyával. – Szélhámos egy népség az!
Ilyenkor persze mindig megígérem, hogy az enyéimmel maradok, vagyis a tengeri népek között. És komolyan is gondolom, tényleg. De aztán szólít a kíváncsiság, és én egyszerűen nem tudok ellenállni.
Egyik nap például lekéstem a saját bemutatkozó hangversenyem, mert épp egy elsüllyedt hajót próbáltam felfedezni. Persze nem állt szándékomban lemadni az előadásról. Csakhogy aznap reggel, miközben a dalokat gyakoroltam a koncertre, két emberi holmin járt az eszem, amelyeket azon a hajóroncson találtam. Az egyik egy fémtárgy, hosszú nyéllel és fémfogakkal; a másik pedig egy fából készült, girbegurba valami, mindkét végén egy-egy lyukkal.
Vajon mire használhatják ezeket? Minden erőmmel próbáltam a zenére összpontosítani, de a kérdés nem hagyott nyugodni, és a gondolataim magukkal ragadtak mint egy örvény. Mire feleszméltem, már abba is hagytam a dalt, és legjobb barátommal, Ficánkával úsztam a felszín felé. Hablatyot kerestem, aki egy feletébb tájékozott sirály. Nagy szakértője az emberi nemnek, hiszen egész álló nap mást sem tesz, mint körülöttük repdes. Azonnal felismerte azt a hosszú, vékony valamit.
- Ez bizony egy hajbizgentyű – jelentette ki határozottan. – Nélkülözhetetlen szépségápolási eszköz. – Azonnal be is mutatta a használatát: végigfuttatta kócos taraján, és csiribi-csiribá, csodás frizurája lett.
- Ami pedig ezt illeti – vizsgálta meg a girbe-gurba faholmit – ez itt egy bumbós végű trompipa. Remek darab.
Biztosan zavartan nézhettem, mert sietve hozzátette:
- Zenélni lehet vele.
- Zenélni? – abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, eszembe jutott a hangverseny, és a gyomrom leliftezett a farokuszonyomba. – Jaj, ne! – kaptam a fejemhez.
Hát persze, már megint összecsaptak a fejem felett a hullámok!


Barlang, kilátással

Ficánkával amilyen gyorsan csak tudtunk, visszasiettünk a trónterembe, de a hangversenynek már órákkal azelőtt vége volt. Apám alig látott a dühtöl.
- Nem tudom, mit csináljak veled, kisasszony! Fogalmam sincs! – kiabálta.
- Sajnálom, apám – mondtam. – Elfelejtettem.
Aztán Ficánka megpróbálta kimagyarázni, hogy miért késtünk, ami nem sült el valami jól, mert véletlenül kibökte Hablaty nevét, és ebből apám azonnal tudta, hogy „odafent” jártunk, az emberek közelében.
Talán említettem már, menyire gyűlöli őket.
- Hányszor kell még elmondanom, hogy tartsd távol magad azoktól a horoglógató barbároktól! – süvöltötte. – Nagyon veszélyesek!
Ezzel persze nem értettem egyet, de mivel tudtam, hogy a véleményét nem változtathatom meg, csak higgadtan felhívtam a figyelmét arra, hogy már tizenhat éves vagyok, és tudok magamra vigyázni. Valami különös oknál fogva ez még jobban feldühítette.
-Arielle! Nem akarom még egyszer meghallani, hogy odafent jársz! - mennydörögte. Megértetted?
Sajnos értettem. Lekonyult farokuszonnyal távoztam, és arról ábrándoztam, hogy apám egyszer majd megért engem. Úgy döntöttem, ellátogatok az egyetlen helyre, amely felvidíthat: a barlangba.
Ficánka is elkísért és az ott töltött idő tényleg jobb kedvre derített.
Azért szeretem ezt a helyet, mert teljesen titkos. Egy korallzátony mögött húzódik, és egy kis hínárliget takarja el a bejáratát. Ide rejtettem az összes „fentről” származó kincsemet. Némelyiket hajóroncsokról szedtem össze, másokat pedig az áramlatok sodortak ide. Fogalmam sem volt mik lehetnek, de biztos voltam benne, hogy egy nap majd megtudom. És akkor gyűjteményem minden egyes darabja értelmet nyer, még a hajbizgentyű és a trompipa is.
Egyszer csak hatalmas robajt hallottunk Ficánkával. Ő persze ijedtében elillant (néha úgy viselkedik mint egy gyáva guppi), de engem húzott felfelé a kíváncsiság.
És ekkor beleütköztem Sebastianba. Kémkedett utánam!
Rák létére Sebastian néha olyan tüskés hangulatban volt, mint egy tengeri sün. Ráadásul annyi kérdést tett föl a barlangról és a gyűjteményemről, hogy rögtön gyanút fogtam. Ha elmondja apámnak…
No persze ki is jelentette:
- Ha apád tudná…
- …sose értené meg – fejeztem be. – Kérlek, ne áruld el neki, Sebastian!
Sebastian összeráncolta a szemöldökét. Aztán jó néhány ölnyire a fejem felett egy titokzatos árnyékot pillantottam meg. Mi lehet ez? Muszáj volt megtudnom! Sebastianról teljesen megfeledkezve felúsztam a barlang nyitott teteje felé, egyre feljebb és feljebb, amíg ki nem bukkantam a felszínen.Egy hatalmas sötét árnyék magasodott előttem. Hirtelen gyönyörű, ragyogó fények lövelltek ki belőle, mint a szivárvány minden színében pompázó hullócsillagok, és az égbolt tündökló színekkel telt meg.
Tudjátok, mi volt az? Egy igazi hajó! És zene is szólt rajta!
Még a legszilajabb csikóhalak sem tudtak volna elrángatni onnan!
Odaúsztam, és felkukkantottam a fedélzetre. Bár már tizenhat éves vagyok, vagyis kész felnőtt, sellőgyermeki csodákozással töltött el mindaz, amit ott láttam és hallottam. Az egész annyira ismeretlen és csodálatos volt!
Hangos és vidám muzsika szólt, akárcsak a mi birodalmunkban. Épp elkezdtem ringatózni a zene ritmusára, mikor odajött egy nagydarab, barátságos, négylábú teremtmény, és megnyalta az arcom.
- Hát te ki vagy? –suttogtam.
- Vau – válaszolta, miközben csóválta a farkát.
- Szia, Vau – válaszoltam. – Az én nevem Arielle.
Rengeteg kérdésem lett volna hozzá, de hirtelen mindenki tapsolni és éljenezni kezdett.
- Boldog születésnapot, Erik herceg! – kiabálták, és a fedélzeten megjelent a legcsinosabb férfi, akit valaha láttam. Kék szeme volt, és gyönyörű térde.
Vau is odaszaladt, hogy üdvözölje, és bár nagyon jó barátoknak tűntek, Erik folyton rossz néven szólította. Mindig Maxot mondott – nem mintha Vaút ez nagyon zavarta volna.
Látszott, hogy Erik nem csak jóképű, de jó és kedves is. És amikor barátjával, Grimsbyvel megálltak tőlem egy karnyújtásnyira, majdnem dobtam egy hátast. De inkább ott maradtam, hogy halljam, mit beszélnek.
- Tudod, Erik herceg – kezdte Grimsby – az egész királyságot az foglalkoztatja, hogy mikor fogsz már megállapodni egy hozzád illő lány mellett.
- Valahol vár rám, tudom – válaszolta Erik. – Csak még nem találtam meg.
- Lehet, hogy nem nyitottad ki eléggé a szemed – mondta Grimsby.
„Pontosan!” – gondoltam. „Hiszen itt vagyok, csupán pár lépésnyire!”
- Ha megtalálom, rögtön tudni fogom, hogy ő az – mondta Erik. – Villámként fog lecsapni rám a szerelem.
Erre azonban Grimsby helyett egy hatalmas mennydörgés felelt.


A villámcsapás

Mindig is imádtam az égzengést, mert lentről izgalmasnak és színpompásnak tűnt. De ez a vihar másmilyen volt. Megmutatta nekem, mennyire. Veszélyes lehet az emberek számára. Hajókat zúz szét, és emberéleteket követel. Egyáltalán nem tetszett nekem.
Nagyon hirtelen jött, villámlással, mennydörgéssel és üvöltő széllel. A hold pillanatok alatt eltűnt. A hullámok egyre magasabbak lettek, és Erik hajója úgy hánykolódott ide-oda mint egy kis tutaj. A matrózok megpróbálták irányítani, de hiába. Végül, amikor a villám belecsapott az egyik árbócba, és az tüzet fogott, az emberek leeresztették a mentőcsónakokat, és menekülni próbáltak.
Ekkor Erik észrevette, hogy Vau még a lángoló fedélzeten van. Visszaúszott a hajóhoz, és próbálta rávenni az állatot, hogy ugorjon a tengerbe. Két szívdobanással később Vau már a vízben volt.
- Azt eddig is tudtam, hogy jó vagy és kedves, és hogy gyönyörű a lábad – suttogtam Eriket figyelve -, de most már az is kiderült, hogy bátor vagy és hűséges, ráadásul nem is úszol rosszul. – Vártam, hogy Vau után ő is odaérjen a mentőcsónakhoz.
Ám mielőtt bemászhatott volna, hatalmas robbanás rázta meg a hajót, és ripityára törte. Erik eszméletlenül zuhant a tengerbe. Süllyedni kezdett, és hallottam, hogy Grimsby és a többiek elkeseredetten kiáltozzák a nevét. Meg akarták találni őt, de nem tudták, merre keressék.
De én szerencsére tudtam.
Jóval a felszín alatt értem utol, és kivonszoltam a partra. Imádkoztam, hogy életben maradjon, de kezdtem elveszíteni minden reményemet. Úgy tűnt, nem is lélegzik.
Hablaty ekkor talált ránk.
- Ugye nem… - nem tudtam befejezni a kérdést, de a sirály tudta, mire gondolok. Felemelte Erik lábát, a füléhez szorította, és megrázta a fejét.
- Nincs pulzusa – mondta gyászos hangon.
Ott ültem, és a szívem majdnem meghasadt. És ekkor, nem is tudom, miért, énekelni kezdtem.
Erik hirtelen megmoccant. Életben volt! Kinyitotta a szemét, és rám nézett. Úgy mosolygott, mint aki régóta ismer engem!
Ekkor megjelent Grimsby, és én ijedtemben elmenekültem. Ahogy bevetettem magam a hullámok közé, még hallottam Erik hangját.
- Egy lány mentett meg, Grim. Neki van a legcsodálatosabb hangja a világon!
Olyan boldog voltam, mint a hal a vízben.
Egész nap fülig ért a szám, és azon törtem a fejem, hogyan is láthatnám újra Eriket.
- Nem lesz nehéz . mondtam Sebastiannak még aznap. – Odaúszok a kastélyához, Ficánk pedig majd felkelti a figyelmét egy kis fröcskölődéssel…
Sebastian kétségbeesetten rázta az ollóját.
- Arielle, te idetartozol, a tenger mélyére! – kiabálta. – Felejtsd el Eriket!
- Lehetetlen – válaszoltam. – Szeretem őt. Meg kell találnom a módját, hogy vele lehessek.
Most már tudom, hogy nem kellett volna neki ennyit fecsegnem.


A lábat nem adják ingyen

A barlangban voltam, amikor apám rám talált. Már akkor is nagyon mérges volt, amikor megjelent, mert Sebastian elárulta neki, hogy megmentettem egy embert. De még jobban felhergelte magát, amikor meglátta az én kis gyűjteményemet, amelyet eddig titokban tartottam előtte. És amikor még azt a hibát is elkövettem, hogy a védelmembe vettem Eriket, hihetetlen haragra gerjedt. Mielőtt lecsillapodott volna, háromágú varázsszigonyával szétzúzta értékes kincseimet, és romba döntötte a barlangot.
Hullott a könnyem mint a záporeső.
Jóval később mikor egyedül voltam, két rokonszenves angolna siklott arra, hogy kifejezzék együttérzésüket. Felajánlották, hogy elvisznek Ursulához, a tenger boszorkányához, mert szerintük ő tud nekem segíteni Erikkel kapcsolatban.
„Vajon tényleg tud segíteni?”- morfondíroztam. Csak egyetlen módja volt, hogy megtudjam. Követtem őket.
Ursula nem örvendett túl jó hírnek a királyságban. Az a szóbeszéd járta, hogy varázsereje segítségével csapdába csalt néhány sellőt, és még most is szolgasorban tartja őket, ezért kicsit aggódtam a találkozás miatt. Hosszú, tapadós csápjai és rekedtes hangja csak fokozták félelmemet. De akkor számomra az volt a fontos, hogy égett a vágytól, hogy segíthessen nekem.
- A probléma megoldása végtelenül egyszerű – mondta. – Erik csak akkor fog beléd szeretni, ha te magad is emberré válsz.
„Ha emberré válok, örökre el kell hagynom apám birodalmát” – gondoltam torkomban dobogó szívvel.
- Adok neked egy varázsitalt, amely három napra emberré változtat téged – folytatta Ursula. – Ha Erik a harmadik nap napnyugtáig megcsókol, örökre ember maradsz. Ha nem csókol meg, újra hableány leszel, és hozzám fogsz tartozni.
„Hát persze, hogy meg fog csókolni” – gondoltam, hiszen emlékeztem, hogy nézett a szemembe és mosolygott rám. Egymásnak teremtett bennünket az ég!
- Rendben van – egyeztem bele.
Ekkor Ursula elárulta, hogy a varázsszerért a hangomat kéri cserébe.
- A hangomat? De hát hogy élhetnék nélküle? – kérdeztem. – Hogy fogok beszélni? Vagy énekelni? Nem is tudom…
- Nem muszáj nekem adnod. Megtarthatod, és élhetsz tovább Erik nélkül.
Megráztam a fejem.
- Hiszen szeretem őt – suttogtam.
Csápjai körém tekeredtek, miközben felhajtottam a varázsszert.
- Három napod van – kacagott rekedt hangon.
Azután elengedett.


Hang nélkül

Fogalmam sincs, hogy kerültem a tengerpartra, de mikor kinyitottam a szemem, már ott voltam. É farokuszony helyett lábam volt! Kicsit remegett ugyan, de kettő volt belőle, és volt térdem, lábszáram, lábfejem, sőt tíz lábujjam is! Annyira boldog voltam, hogy majd’ kiugrottam a bőrömből!
Amikor erőre kaptam, megpillantottam Ficánkát, Sebastiant és Hablatyot a sekély vízben.
- Hogy érzed magad az új lábaddal, Arielle?
- Csodásan! – mondtam, azaz mondtam volna, de nem jött ki hang a torkomon.
Mivel a sellők nem viselnek ruhát, Sebastian és Hablaty gyorsan összefércelt nekem egy kissé talán szedett-vedett, mégis nagyon csinos hacukát. Aztán megjelent Erik és Vau. Annyira boldog voltam, hogy láthatom őket! Erik rám mosolygott, és kissé félszegen megkérdezte, hogy találkoztunk-e már valahol. Lelkesen bólogattam. Eszébe akartam juttatni, a hajótörést, de hogyan? Csalódottan elmutogattam, hogy nem tudok beszélni.
- Óh! – hervadt le a mosoly az arcáról. – Egy pillanatig valaki másnak hittelek – mondta szomorúan. – Egy lánynak, aki énekelt nekem…
De hiszen én énekeltem! Annyira el szerettem volna mondani neki. És uram én mentettem meg az életét is!
Biztos nagyon kiült az arcomra az elkeseredettség, mert Erik így szólt:
- Semmi baj! Látom, sok mindenen mehettél keresztül. Hadd segítsek! Gyere el a palotámba, ott majd rendbe jössz!
Erre persze nem tudtam nemet mondani.
Ami azt illeti, egy mukkot sem tudtam mondani

Az elkövetkező három napot Erikkel töltöttem, és ezek voltak életem legboldogabb napjai. Az egyik új élmény jött a másik után: az első pár igazi cipőm (rózsaszín, fehér masnival), az első vacsorám Erikkel (furcsamód a tányérom mellett egy hajbizgentyű hevert), az első táncom (csak egyszer botlottam meg) és az első sétakocsikázásom (én hajtottam a lovakat).
És persze egész idő alatt azon morfondíroztam, mikor fog már megcsókolni.
Nem csoda hát, hogy a második este, amikor Erik azt javasolta, menjünk csónakázni a holdfényben, a szívem akkorát ugrott, mint egy lazac. „Milyen romantikus!” – gondoltam.
És tényleg az is volt. A tó vize tükörsima volt, a vidék gyönyörű és elhagyatott. Tücskök ciripeltek és kecskebékák brekegtek. Erik lassan evezett a hatalmas gyöngyként tündöklő hold fényében.
Letette az evezőket, és rám mosolygott. Én pedig visszamosolyogtam. Előrehajolt, és megfogta a kezem. Lehunytam a szemem. „Ez az” - gondoltam.
Ebben a pillanatban azonban a csónak felbillent, én pedig, új lábammal kapálózva, a vízbe pottyantam. Micsoda csalódás!
Talán említettem már, milyen jól úszik Erik, így gyorsan ki tudott húzni. De még mielőtt kiértünk a partra, a víz alatt – megesküdnék rá! -, valami rekedtes gúnykacajt hallottam.


Vanessa

- Szárítkozz meg, gyermekem – mondta Sebastian -, és készülődj a lefekvéshez!
A szobámban voltunk a palotában, és éppen elmutogattam neki, mi is történt a tónál. Nem vagyok egészen biztos benne, hogy mindent megértett, de azt biztosan látta, hogy vizes vagyok és csalódott, a többit pedig kitalálhatta.
- Próbálj meg aludni – nyugtatgatott -, és ne aggódj! A herceg holnap biztosan megcsókol.
Másnap reggel, amint fölébredtem Hablaty feldúltan süvített be az ablakon.
- Ébredj már! – rikácsolta. – Nagy híreim vannak! Az egész város erről beszél!
- Miket zagyvál itt ez a bolond madár? – kérdezte Sebastian zsémbesen.
- A herceg megházasodik!
Hablaty a párnámon landolt, és hadonászni kezdett a szárnyával.
- Ébresztő, kis bolond, és gratulálok!
Talán említettem már, hogy Hablaty nagyon intelligens madár. Így, bár nem tudtam neki feltenni azt a rengeteg kérdést, ami felmerült bennem az esküvőről, Erik döntéséről és arról, hogy mit viseljek a ceremónián, minden szavát elhittem. Nagy boldogságomban rögtön kiugrottam az ágyból.
Egy pillanatra megálltam, hogy a hajbizgentyűt végigfuttassam a hajamon, és már rohantam is Erikhez. Nem kellett messzire mennem. A trónteremben volt, és Grimsbyvel beszélgetett, oldalán egy furcsa nővel. A nő mosolygott, és úgy karolt belé, mintha a tulajdona lenne.
Döbbenetemben megtorpantam a lépcső tetején, és csak bámultam.
- Természetesen felség! – mondta Grimsby kis nyugtalansággal a hangjában.– Meg tudjuk szervezni az esküvőt a mai napra is, ha úgy kívánja.
- Úgy kívánom – felelte Erik kifejezéstelen arccal. – Vanessa és én minél hamarabb egybe akarunk kelni. Készítsd elő a bárkát napnyugtára!
Úgy éreztem magam, mint akit pofon vágtak egy elektromos angolnával. Ki ez a Vanessa? Honnan jött? Miért veszi el Erik? És miért kell neki a bárka?
A szemem megtelt könnyel. Erik volt az egyetlen, aki válaszolni tudott volna ezekre a kérdésekre, ő azonban megfeledkezett rólam.
Egész álló nap csak sírtam. Nem akartam elhinni, hogy Erik elveszi Vanessát, pedig muszáj volt, hiszen a saját szememmel láttam, amint felszálltak az esküvői bárkára. Lógattam az orrom, mint a tarisznyarák a hasát.
- A tükör a boszorkányt mutatja! Vanessa nem is Vanessa! – rontott be Hablaty a szobámba, csapkodott és károgott, és akkora hűhót csapott, hogy azonnal abbahagytam a sírást.
- Mit hablatyolsz itt össze, te madár? – kérdezte Sebastian.
- Láttam Vanessát a bárkán! – kiabálta Hablaty. – De a tükörképe Ursula volt! A herceg valójában a boszorkányt veszi el!
- Biztos vagy te ebben? – kérdezte Sebastian.
- Teljesen! – rikoltotta Hablaty.
Azonnal talpra ugrottam. Nem hagyhatom, hogy Erik elvegye azt a boszorkát! Leállítom az esküvőt, még akkor is, ha úszva kell megtennem az utat a bárkáig!


A naplemente

Csak a vízbe érve jutott eszembe, hogy már nem tudok úszni.
Kétségbeesetten kapálóztam, fröcsköltem és nyeltem a vizet, ám szerencsére Sebastian segített belekapaszkodni Ficánkába, aki kivontatott a tengerre.
Nehéz voltam egy ilyen kis hal számára. Ficánka csak úszott, és vonszolt engem, egészen addig, amíg olyan kimerült nem lett, hogy már azt hittem, feladja. De mindeneknek hála, nem tette. Elvitt egész a bárkáig, és éppen napnyugtakor értünk oda.
„Soha többet nem nevezlek gyáva guppinak” – fogadtam meg magamban.
Hatalmas elszántsággal felmásztam a fedélzetre. Bármire képes lettem volna, hogy megakadályozzam az esküvőt, de Hablaty már akcióba lépett. „Micsoda zseni”- gondoltam, miközben figyeltem, hogyan vezényli a fókák, delfinek, pelikánok, homárok és tengeri csillagok hadát Vanessa ellen. Lelocsolták vízzel! Elgáncsolták és megcsipkedték! Belelökték az esküvői tortába! Még csúfolták is!
Beleborzongtam a csatajelenet szemlélésébe.
Aztán maga Hablaty támadta meg, és leszakította a medált a nyakából. Nem értettem, miért védte Vanessa olyan elkeseredetten azt a vacakot. Hiszen csak egy nyaklánc!
Dulakodás közben a medál leesett és darabokra tört. Aranyszínű fény lövellt ki belőle.
- Ne! – sikította Vanessa. A fény végigszáguldott a fedélzeten, egészen a torkomig. Visszakaptam a hangom!
- Erik! – kiáltottam reszkető hangon. Arcáról eltűnt a kifejezéstelen tekintet, és formás lábán hozzám szaladt.
- De hiszen Te tudsz beszélni! – Megragadta a kezem és szerelmesen tekintett rám.
- Erik! Hagyd békén! – recsegte Vanessa.
Erik ügyet sem vetett rá, és így suttogott:
- Végig te voltál az! Te vagy az igazi!
És lehajolt, hogy megcsókoljon.
„Ez az”- gondoltam. – „Most végre megtörténik!”
Ebben a pillanatban azonban a nap alámerült a tengerbe.
Vanessa győzedelmesen felvijjogott. Hirtelen visszaváltozott Ursulává, és végigkúszott a fedélzeten.
- Elkéstél, hősszerelmes! – vicsorgott Erikre.
Mielőtt ugyanis Erik ajka az enyémhez ért, visszaváltoztam hableánnyá.
- Igazán jobban is odafigyelhetnél az időre – gúnyolódott Ursula, és magával rántott a mélybe.
Igaza volt. Elfeledkeztem arról, hogy ez a harmadik nap estéje, amikor Ursula varázsitala elveszíti varázserejét.
- Állj meg, tengeri boszorkány! – rontott be apám Ursula barlangjában háromágú szigonyával hadonászva. Úgy dühöngött mint egy hurrikán.
- Nahát, Triton király! – válaszolta Ursula tettetett szemérmességgel. – Mi szél hozott erre?
- Azonnal engedd el a lányom! – mennydörögte.
- Óh, nem! Felelte Ursula, és körém fonta egy másik tapogatóját is. – Ő az enyém. Megállapodtunk.
- Ez hazugság! – ellenkezett apám.
- Sajnos nem az, apu – mondtam szomorúan. – Tényleg megállapodtunk.
Éreztem, hogy enyhül Ursula szorítása. Nem mintha engedett volna belőle, hanem azért, mert szörnyű varázsereje annyira legyengített, hogy egészen kicsi és vékony lettem tőle.
- Sajnálom – ziháltam apámnak utolsó erőmmel.
Megrázta a fejét. Túlságosan fel volt dúlva ahhoz, hogy beszélni tudjon.
Ursula odakúszott mellé.
- Tudod, Triton – kezdte -, én benne lennék egy cserében… ha érted, mire gondolok.
- Pontosan értem – mondta apám. – De előbb engedd el Arielle-t! Aztán azt csinálsz, amit akarsz – folytatta elcsukló hangon.
- Megegyeztünk! – nevetett fel Ursula diadalmasan.
„Mi történik?” – gondoltam, miközben ismét elkezdtem növekedni, apám pedig egyre kisebb és kisebb lett.
Aztán megértettem. Ursula őt választotta helyettem.


Még több villámcsapás

Te szörnyeteg! – sikoltottam. – Ezt sosem fogod megúszni!
- Csak figyelj! – mondta Ursula, és megragadta apám háromágú szigonyát.
És Ursula tényleg komolyan gondolta. Amikor Erik megjelent és megpróbált az útjába állni, Ursula feléje bökött a szigonnyal. Nem találta el, és ettől még nagyobb haragra gerjedt. Üvöltött és dühöngött, egyre hangosabb és hatalmasabb lett. Egy eleve óriás méretű polipnak ez nem volt kis teljesítmény.
Erik és én összekapaszkodtunk, a tenger pedig úgy háborgott mint egy ételmérgezéssel küszködő bálna gyomra. Ursula kiemelkedett a vízből. Mérete ekkor már tízszerese volt normál termetének (talán említettem már, hogy az is nagyobb volt az átlagnál, még egy poliphoz képest is), haragja pedig ezerszeresére nőtt.
- Ti szerencsétlen bolondok! – bömbölte. – Én vagyok a tengerek úrnője!
Úgy kalimpált a szigonnyal mint egy őrült karmester, amitől dühöngő vihar kerekedett. Mennydörgés csattant, villám cikázott. A feltornyosuló hullámok elsodorták mellőlem Eriket, és eltűnt a szemem elől.
Aztán a boszorkány hatalmas örvényt kavart, amely beszippantott, és ide-oda dobált. Felkavarta a tenger fenekét is, ahonnan előbukkant egy elsüllyedt hajó. Törött árboca élesen meredezett. Ursula nem látta meg a roncsot, de amikor az árboc beleszúrt, biztosan megérezte.
Aztán belecsapott egy villám és elmerült. Sosem láttuk újra.
Amikor a tenger megnyugodott, Erik kiúszott a partra. Teljesen ki volt merülve. Én egy zátonyról figyeltem őt. Boldog voltam, hogy él, és még jobban belészerettem. Csak néhány méternyi óceán választott el minket. De Erik ember volt, én pedig hableány. Ezen nem lehetett változtatni, én legalábbis azt hittem.
De édesapám máshogy gondolta. Ursula eltűnésével visszatért az ereje, amit arra használt fel, hogy nekem segítsen. Háromágú szigonyának egyetlen suhintásával ismét emberré változtatott engem.
- Óh, apa! – suttogtam, miközben a vizet tapostam csodás új lábammal. – Hát mégis megértesz engem!
- Csak azt akarom, Arielle, hogy boldog légy – válaszolta.
- Az vagyok! – kiáltottam, kissé köpködve a vizet, mert túl mély volt nekem.
- És tanulj meg úszni az apád kedvéért! – kérte mosolyogva. – Nem olyan nehéz. És akkor meglátogathatsz majd.
- És engem is – tette hozzá Sebastian.
- És engem is – szólt Ficánka.
- Rendben van – ígértem, azzal kikapálóztam a partra a hercegemhez.

És természetesen azóta is boldogan élünk.

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

mÉGIS KI A FENÉT ÉRDEKEL????????

(Érdekel valakit?, 2009.10.04 14:50)

Cső szerkesztő!Sztem ez az oldal egy negy rosszaság!Szüntesd meg villi?????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????