Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

A virágok könnye

 

Palikát hol volt, hol nem volt Palikának hívták a gyerekek. Nemcsak azért, mert szerette a hol volt, hol nem volt meséket, hanem azért is mert valahányszor a mamája kereste a szobában, Palika hol volt, hol nem volt. Mindjárt megszökött a mamája mellől. Csoda-e aztán, ha ilyenkor Palika olyat is művelt, amit jobb, ha mamájának nem is említünk.
Én is láttam egyszer. Véletlenül. Akaratlanul.
Átosont Palika a szomszéd kertjébe. Körülpillantott. És bizony hozzányúlt a piros almához. Gyorsan befalta az almát ott helyben, a fa alatt, és uzsgyi kifelé a kerítésén, a törött lécnél.
De máskor is láttam én Palikát. A saját kertjükben. Szép virágos kertjük van Palikáéknak. Amikor én láttam, a rózsánál settenkedett. Nagyon tettszett neki egy szál fehér rózsa. Egyetlen nyílott virága volt az a rózsa, annak a rózsatőnek. Nagy volt. Fehér fejű. Palika oda is tolta hozzá kis pisze orrát. Szimmantott egyet.
- Hej, de gyönyörűséges még az illata is.
 Kép A rózsákhoz éppen akkor érkezett meg a méhecske. Körüldongta a virágot, mintha ezt mondaná Palikának:
- Elmenj innen! Én már tudom, mi a szándékod.
Palika el is húzódott kissé. De azután a méhecske nagyobb kört röppent. Eltűnt. Palika rögtön nyújtotta kezét a rózsa felé.
Ebben a pillanatban valaki megszólalt a háta mögött:
- Le ne tépd azt a rózsát, te! Hát nem sajnálnád leszakítani? Erre neveltelek én téged, mi?
A hang az édesanyjáé volt.
No, ettől jobban megijedt, mint a méh zümmögésétől. Odébb lépett, mintha neki jaj, dehogyis volt szándéka ezt a rózsát még csak érinteni is.
De a gondolata azért naphosszat a rózsán járt.
Alkonyat felé, mikor elcsendesült minden, lábujjhelyen kiosont a szobából. Neki egyenesen a rózsának.
A méhecske rég elpihent már, nem védelmezte többé a virágot.
Édesanyja megvetette Palika ágyát a szobában. Gondosan rakosgatta a párnákat. Utána meg a képeskönyvet csukogatta, rakta össze. Az ólomkatonákat rendezte. Begurította a kis vaskerekű ágyút is a helyére a polcon. Mellé állította a vártüzért is, hogy ha netalán éjszaka kitörne a háború, ott legyen a gyújtókanóccal.
Palika ezalatt lent nézelődött a kertben a fehér rózsa körül.
Bámulta a virágot.
- Hozzányúljak? Ne nyúljak? – fontolgatta gondolataiban. – Hátha csakugyan kikapok miatta.
A virág ott a levelek között olyan volt, mint az égről hullott szép csillag. Tüzes szemű csillag. Palika azt még nem értette, hogy a tüzes csillogás onnan van, hogy a kertész bácsi a nagy locsolóval megöntözte, s az alkonyodó Nap fénye csókolja meg búcsúzóul a virágot.
Ez a piros ragyogás csak fokozta kíváncsiságát. Végül is megragadta a virág szárát. Rántott egyet rajta durván, vadul, s a virág a markában maradt.
Palika ijedten pillantott az ablak felé.
Csend.
Semmi mozgás belülről.
És a keze fején hirtelen hideget érzett.
Akkor látta, hogy csupa víz a tenyere, meg a kabátja ujja is.
Ijedten dobta el a virágot, és szedte elő a zsebkendőjét.
De a zsebkendőt Palikánál nem olyan egyszerű megtalálni. Sok zseb. Időbe telik hát a keresés.
Leült hát a járda szélén a gyepre, hogy végigkutassa, keresse összes zsebeit. Kiszedje belőle a sárkányeresztő fonalat, villanykapcsolót, szöget, bádogoshal-nyitót, cérnakarikát és ki tudja, még mi mindent.
Amint így hajlong, a feje hozzáért egy virágos ághoz.
Hirtelen mintha egy kis csengő csendült volna.
A következő pillanatban egy fehér alakot látott maga előtt:
- Ne félj Palika – szólalt meg a fehér alak. – Én a virágok tündére vagyok. Szeretem a jó gyerekeket. Csak azt kérdezem tőled, miért tépdesed te az én kedves virágaimat. Miért nem hallgatsz anyukád jó szavára, aki ismer engem? De lásd te is, ki vagyok. Gyere velem.
És a tündér hosszú, virágos pálcájával átfoga Palika derkát, s vitte, vezette a kerti úton.
Amerre haladtak, a virágok mind megelevenedtek. A fűszálak végéről zöldruhás apró babafejek kiváncsian pillantgattak feléjük.
- Nini a mi tündérünk!
Az árvácskák szégyenkezve borították a fejükre sötétkék kalapjukat, s az alól lesték őket:
- Ma nincsen egyedül! – sugdosták.
A harangvirág tölcsérén át víg nótát fuvolázott feléjük:
- Hadd lássa, hogy vígan élünk! – mondotta.
A szarkaláb sikongatva kergetőzött a kerti pad körül a másik szakalábbal.
A tátika csacsogó szájjal mondotta:
- Tündérünknek vendége érkezett!
De a virágok nem hallották az örökké fecsegő tátika szavát. A gyűszűvirág sem igen hallhatta, mert szorgalmasan varrogatott a szikla fölött anélkül, hogy fölpillantott volna. A borzas Kata fésülködött a tó vizében. A lusta mákvirág még csak akkor ébredezett: kinyújtotta karját az ég felé, és olyan illetlenül nyújtózkodott, hogy a mellette álló pipacs elpirult belé. A sarkantyúvirág vidáman pendítette össze bokáit a tündérke előtt, s a legújabb nóták hangja mellett táncra kérte. De a tündérke rászólt:
- Ó, köszönöm, most ne zavarjál!
Erre sértődötten lépett a nebáncsvirág mellé. A nebáncsvirág lesütötte a szemét s csak a kisujját nyújtotta a sarkantyúka felé. De a sarkantyúkának ez is éppen elegendő volt. Átkapta a derekát és elkeringőzött a hajnalkák felé, aki összefonódva, indás-zöd karjaikkal már vígan táncoltak.
Palika azt se tudta, merre nézzen. Merre bámuljon? Merre gyönyörködjön?
Egyszerre valahonnan a távolból hirtelen lélekharang hallatszik. A bánatos hang megzavarta a kert vidámságát. Pillanat és megállt minden. A harangvirág is abbahagyta a táncot, és átvette a kongó-bongó hangokat.
A virágok kíváncsian néztek egymásra:
- Mi az? Ki halt meg?
A szarkalábnak elállt a lélegzete is:
- Jaj, de kimelegedtem – mondotta. – Biztosan megfázott valaki közülünk és nem hivatta idejében az orvos bácsit.
- Vagy nem vette be az orvosságot – járt a szája ismét a tátikának.
- Jaj, tán valaki a mieinkből. Bizonyosan halálra kínozta a mostohája! – mondotta az árvácska.- Lehet, hogy valamelyikünk elgurult és ráléptek – mondotta a gyűszűvirág, föl sem pillantva a munkájáról. – Valyon mikor temetik?
- Vagy közülünk ültetnek ki valakit a temetőbe – mondotta a fűzfavessző vékonyka hangon.
- A borzas család nem olyan halandó – beszélte borzas Kata a haját tovább fésülgetve. – Én nem féltem őket.
- Lehet, hogy közülünk. Valamelyiknek leszakadt a hintája és kitörte a nyakát – mondotta szomorúan a hajnalka.
- Nem, nem, egyiktek se – szólalt meg a tündérke csengő hangon. – Ez a kisgyerek ölt itt meg egyet közületek.
- Kit? Kicsodát? – kérdezték egyszerre sokan is, de a tátogató sipító hangja miatt alig lehetett érteni a szavakat.
- A fehér rózsát – felelte a tündér.
- Letépték? – szörnyülködött el a mákvirág.
- Le – hozta meg a hírt a gólyahír.
- Ó, micsoda szomorúság lehet a mamájának, testvéreinek – jajgatták a virágok.
- Egyetlenke volt még – mondotta a virágoknak a tündér.
- No, annál szomorúbb – sajnálkozott az árvácska.
Végül is valamennyi virág sírva fakadt. Hullott a könnyük. Pergett szakadatlanul.
Palika szorongó szívvel simult a tündérhez.
A tündér átkarolta Palikát, és elrejtette arcát hosszú lebernyege alá.
Aztán újra elindult vele, hogy megnézzék a rózsát.
A virág akkor már ott feküdt a ravatalon.
A szarvasbogarak vették vállaikra. A leveles szár le volt terítve apró fehér virágszirmokból szőtt csipketakaróval. A csipkerózsa munkája. Mindenki tudta róla, hogy a csipkerózsa nénikéje a megboldogultnak.
A halott körül nyolc mécsvirág és nyolc szentjánosbogár lámpája fénylett. Mögötte száz tücsök hegedűje vonta a gyászzenét. A katicák, bodobács bogárkák megfürdették a hátukat a porban, s úgy jöttek el, hogy megsirassák.
A harangvirágok szakadatlanul búsan bongadoztak.
Erről a harangszóról eszébe jutott Palikának, hogy neki is volt egy kis testvérkéje, Juditka. Még tavaly. Annak is így szóltak a harangok. Így feküdt a ravatalon. Némán. Mozdulatlanul. Pedig előző nap még játszott, futkosott vele. S másnap beletették a koporsóba. Virágok hajoltak Juditka fölé is. Sok-sok virág. A virágok siratták el őt is. Azok szomorkodtak mellette. Az egyik koszorú szalagjára még az is rá volt írva aranybetűkkel: Palika.
Emlékszik még, mikor ő ezt a kis koszorút megkönnyezte, pedig a koszorú csak papirosból volt. Színes papirosból. Sok-sok cserép nefelejcsvirág kéklett a koporsó körül a fényes zöld levelek között.
Palika hirtelen megszorította a tündér kezét, mert ahogy körülnézett, látta, minden virágon könnycsepp csillog.
Palika felsikoltott:
- Ígérem nem tépek le soha többé egy virágot se! Tündérkém, megígérem neked!
S nyúlt, hogy átölelje a tündért. De a tündérnek hirtelen átváltozott a ruhája fekete színűre.
Palika mellett az édesanyja állott. Künn voltak a kertben, a gyalogjáró mellett. Ragyogó csillagos éjszaka körülöttük. A virágok mind pihentek. Aludtak. Csak a fehér rózsa hevert a ravatalon még most is a fűben.
-Hol vagy Palika? – szólt rá az anyja bosszúsan. – Egy órája már, hogy keresünk.
Palika hirtelen rádobott egy falevelet a rózsára. Érezte, hogy ez a rózsa az, ami a történetből igaz. Meg a csillogó könnycseppek ott a sok-sok virágon.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.